2013. november 16., szombat

2.évad 7.fejezet





A mai nap volt az ami reménysugárt csillogtatott a szürke napjaimba, majd ezen a "gyönyörű" napom ért a legrosszabbul véget. Hallottam és látni tudtam ma a szép dolgokat. Madárcsicsergés, a kávé illata, melegség, egy jó film, Zayn. S végül mindent porrá zúztak, törtek, tapostak.
Ma reggel miután felkeltem tényleg azt hittem, hogy vége a vágásoknak, a gyűlölködéseknek és a rosszakaróknak is. Nem tudom, hogy mi okból kifolyólag hittem mind ezt a sok szépet, de nem kellett volna. És akkor kezdjük is el.




***



Hosszú műszakom után ismét Zayn-nél kötöttem ki. Vígan nevettünk a nappaliba és a sok óra ott heverés után a csókolózás után a pulcsim következett volna. Csakhogy a vágások még mindig ott virítanak.
-Ez mi? -kérdezte Zayn könnyedén. Megdermedtem. Aztán neki is leesett, hogy mik azok ott. Mik azok a vágások. Minden porcikámat rémültség járta át. -Alexis..
-Ne! -léptem egy lépést hátra. Megragadott. Nem gyengéden ahogy ő szokott, hanem erősen.
-Te vágdosod magadat? -üvöltött rám. Megijedtem. Nem olyan volt, mint amilyen eddig volt. Látta rajtam ezt az ijedtséget. Előre lépett én pedig vele egyetemben egy lépést hátra. Mindennek vége. Megtudta, hogy párszor megvágtam magamat. Ez részben..mindegy.
A hátra lépésem miatt bevertem a fejemet a falba, majd hirtelen összerogytam. Beletúrt a hajába.
-Figyelj. Nem baj, ha ezt tetted. Komolyan nem haragszom érte. Csak mutasd meg a karodat és beszéljük ezt meg -mondta miközben leguggolt hozzám. A karomat szorosan hozzám szorítottam. -Kérlek -mondta. Óvatosan ért a kezemhez és most nem volt olyan durva, mint azelőtt. Gyengéd volt. Engedtem, hogy a kezemet kinyújtsa, majd elakadt a lélegzetem amikor a vágásokat nézte, majd végighúzta rajta az ujjait.
-Miért? -motyogta. Nem tudtam rá válaszolni. Most mondjam meg az igazat? Hogy egész nyáron magányos voltam, majd a sok rosszalló üzenet miatt? Nem. Az nem történhet meg.
Ajkamba haraptam és reméltem, hogy költői kérdésnek szánta. Elhúztam a karomat.
-Nem szeretnék erről beszélni -motyogtam és fel akartam állni, de ő visszahúzott a földre. Lábaimat felhúztam, Zayn pedig felém tornyosult így fel kellett néznem rá.
-Pedig ezt most itt meg fogjuk beszélni.

-Nem -mondtam erőteljesen. -Nem -ejtettem ki újra a tagadószót artikulálatlanul. Remegtem.  Remegtem amiatt, mert féltem mi fog történni az elkövetkezendő percekben, órákban, napokban.
Zayn a szemembe nézett. Tudtam, hogy valahogy ki akarja belőlem húzni a kérdéseire szánt válaszaimat.
-Miért csináltad? -kérdezte. Halkabban és úgy, mintha megértene. -Jó volt neked?
-Igen -vallottam be. Nagyon is.
Újra megfogta a kezemet és a vágásokhoz tette az ujjait. -Tisztában vagy vele, hogy ez mikor fog begyógyulni?
-Igen.
-Alexis ezek nem jók, érted?
-Nekem segítettek Zayn! Azért mondod ezt, mert nem érted -mondtam és kiszabadultam. Gyorsan álltam fel, de ő is kapcsolt és felém fordult.
-Miért nem hagyjuk már ezt a témát? -kérdeztem unottan. Egyetlen porcikám sem kívánta ez. El akartam futni. Egymás felé fordultunk, de volt közöttünk távolság. Mintha két ellenség fordult volna egymással szemben.

-Azért nem hagyjuk abba a témát, mert neked segítségre van szükséged -mondta komolyan.
-Nem -vágtam a szavába miközben a hangomat felemeltem. -Annyira nem érted ezt. Ugyan olyan mint neked a cigi. Segít neked érted? Segít! Abba tudnád hagyni ha megkérnek rá?
-Ez nem ugyanolyan. Az nem okoz sérüléseket. Ez betegség és te is jól tudod.  És ne hasonlítsd össze a két dolgot. Mi a szarba segít neked az, ha megvágod magadat?
-A magányban hát nem érted -kiabáltam. -Ötször fordult elő. A magány miatt. Amit te nem értesz.
-Oké. Holnap keresünk egy orvost -nem is hallotta amit mondtam.
-Nem Zayn -kiabáltam újra. -Nem hallasz? Annyi minden történt. Annyira jó volt. Ki vagy te amúgy is, hogy eldöntsd mit kell velem tenni? -hátráltam pár lépést.
-A barátod.
Igaza volt. Nagyon is. Látszódott rajta, hogy belül felforr a dühtől, de higgadtnak mutatja magát. Ellenben én a sírás határán voltam és kiabáltam. Majdnem összerogytam és a lábaim is remegtek.
-Akkor megértenéd, hogy nem kell segítség -dünnyögtem. Szinte forrt közöttünk a levegő.
-De kell Alexis. Mikor fogod már fel, hogy amit te csinálsz az nem jó? Tönkretesz, felemészt. Ez nem normális dolog és beszélned kell erről valakinek -kiabálta.
-Beszélnék, ha valaki megértene ezzel kapcsolatban. Mondjuk te. De nem, te el akarsz küldeni valami dilidokihoz, hogy majd rendbe hoz, ugye? Hát nem fog. Amúgy sem mennék sehova.
-Oké akkor beszéljük meg. Válaszolj a kérdésemre. Mi okból kifolyólag csináltál ekkora baromságot? Akik ilyeneket csinálnak a végén belehalnak -üvöltött.
-Ez csak öt vágás, Zayn. Nem kell ennyire túlkomplikálni a dolgokat -kiabáltam.




Kopogást hallottunk, majd a csengő idegesítő zaját. Mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket. Zayn elindult, hogy kinyissa addig én egy gyors mozdulattal töröltem le a kibuggyanó könnycseppet a szememből. Niall szőke haját láttam meg először.
-Bocsi srácok hogy idejöttem, de a veszekedéseteket átlehet hallani.
A nappali két nagy ablaka tárva nyitva állt. Elképelhető volt, hogy áthallatszott.
-Minden rendben? -kérdezte. Egyikőnk sem válaszolt, de abból, hogy én remegve, a sírást fojtogatva állok, Zayn pedig eléggé ideges, lehetett tudni; nem.
-Vágja magát Niall. Melyik ember képes ekkora hülyeséget csinálni? És nem mondja meg, hogy miért csinálta. Szerinted minden rendben van? Segítségre van szüksége és nem hagyja -mondta Zayn, de semmi szükség nem volt erre. Niall  tudja az egész történetet.
-Kérlek vigyél el innen -böktem ki. -Kérlek.
Zayn felém fordult és szinte szikrázó szemekkel nézett rám, de aki ebben a helyzetben is a legjobb barátomnak bizonyult bólintott. Gyors lépésekkel mentem az ajtó felé, majd a szőke hajú fiú társaságában szó nélkül távoztam.
-De ugye tudod, hogy nincs vége ennek a beszélgetésnek? -kiabálta utánam Zayn.
A lépcsőfokokon rogytam össze és szinte azonnal sírni kezdtem. Mi lesz ez után? fogalmazódott meg bennem a kérdés.
-Sssh -guggolt le mellém valaki és megnyugtatóan próbált segíteni. -Minden rendben lesz, oké?
Aprót bólintottam. Felhúzott a földről és átvezetett a saját lakásába. Amikor beértünk szinte azonnal belekezdtem a dolgok megmagyarázásába.
-Meglátta. Nem tudtam, hogy mit csináljak.
-Tudom. Mindent hallottam.
Újabb könnycseppek szabadultak ki a szemeimből. Összevesztem vele. Nem akarok erről beszélni. Nem akarok a dolgokról beszélni.
-Miért nem mondtad neki az igazat? Hogy miért van az az vágás a karodon?
-Azért, mert azt fogja hinni miatta van.
-És ez nem igaz?
Elgondolkodtam rajta. Nem. Nem miatta van, de mindenki azt hiszi, hogy igen. Ő is azt fogja hinni. És akkor nekünk vége lesz. Nem lesz többé olyan, hogy Alexis és Zayn, mert ő azt fogja gondolni ezek miatta vannak.
Megráztam a fejemet.
-Aludni akarok és elfelejteni ezt az egészet -suttogtam.
-Aludj itt, oké? Nem szeretném, ha ilyen állapotba mennél haza.
-Köszi -mosolyogtam rá halványan.
-És nyugodj meg. Minden rendben lesz -ölelt meg. Jól esett az ölelése, de az utolsó mondata számomra értelmetlen volt. Úgy sem lesz így.



Vooop!:) Sziasztok. Az előző fejezet is egy hosszú monológ volt és ez sem lesz másképp.  Talán a mostani hetem volt a legnehezebb az eddigiek közül. Konkrétan élőhalottként rohangáltam egyik helyről a másikra és a blogot még időm sem volt megkukkantani.  Nem tudom, hogy mikor fog a következő fejezet érkezni.
A kommentekre még nem válaszoltam, de köszönöm nektek!:)
Mindenkinek kitartást a továbbiakhoz.

Remélem, hogy elégedettek vagytok a résszel és most tényleg fontos, hogy írjatok nekem pár sort! Sokat jelentene ezeken a szürke hétköznapokon.
Puszi, Selena.

3 megjegyzés: